ÉRTÜNK ÉRTETEK Keresztény Szociális Mozgalom 2016. október 20-i rendezvénye

Kedves Vendégeink, Barátaink!

Nem vagyok sem történész, sem túlélő, de még csak megélő sem. Koromnál fogva is kilógok az előadók sorából. Nem csak ’56-ot nem tapasztaltam meg személyesen, de a szocializmust is alig-alig, csupán egy családi burokban tartott kisgyermek szintjén. Mire annyira eszméltem, hogy kérdéseim lettek volna felmenőimhez, már nem volt kitől kérdezni. Emiatt az iskolai tanulmányokból, majd olvasmányaimból, egykori harcosokkal, a kort megélőkkel történő beszélgetésekből származnak ismeretim, ezek alapján alakítottam ki nézőpontomat, amit saját és családi sérelmek egyáltalán nem befolyásoltak.

Mivel ígéretet tettem rá, hogy ’56 eszmei zászlaját átveszem, a szabadságharc szellemiségét továbbviszem, talán mégsem árt tisztázni, számomra mit is jelent ez.

Mert valójában pont erről, ’56 valódi eszményéről megfoghatóan, érthetően soha, egy megemlékezésen, ünnepségen sem beszélt senki. Az egyéni valóságokról, a néhány kiragadott és ezért immár jól ismert eseményről, a nagypolitikai szándékokról bőven lehet hallani. Csak a lényeget nem tudtam meg: mi volt a közös elem, a közös motiváció a sok ezer egyéni valóság mögött?

Előadásomnak „A vállalkozás szabadsága” címet adtam. Közgazdász vagyok, joggal várhatnának tőlem egy gazdasági típusú elemző előadást – pont ezért kicsit a címet is rafináltan választottam. Most mégsem a vállalkozás szabadságának szűken vett jogi, gazdasági szakmai tartalmáról fogok beszélni. Helyette a fogalom átfogó értelmén keresztül vizsgálom meg ’56 szellemiségét, és hogy mára hol tart megvalósítása, megvalósulása.

Mert mit is jelent az, hogy vállalkozás? A fogalom alatt ma közkeletűen értett gazdasági és jogi megjelenése már csak származék. A vállalkozás azzal indul, hogy egy embernek támad egy jó ötlete, amiből mer álmodni. Az ötletből álom, az álomból tervek lesznek. A tervek egyre aprólékosabb részletekké bontódnak, majd állnak össze ismét egésszé az elmében, mely azután nekilát a megvalósításnak. Fizikai formába önteni. A vállalkozás tehát ötlettel indul. Egészen kicsikkel és egészen nagyokkal. Ugyanúgy vállalkozás mindkettő, eltérő személyiségek eltérő szintű önmegvalósítás. Kinek csak a szomszédos családok szintjén, kinek világra szólóan.

A vállalkozás szabadságának foka valójában az emberi kiteljesedés szabadságfoka, minden rendszerben, minden korban. Elsősorban ebből a szempontból fogom górcső alá venni, hogy én miként látom ezt, és ’56 értékei mára meddig jutottak.

Mit jelentett a vállalkozás szabadsága ’49-ig, a kommunizmus kezdete előtt?

A társadalom nagyjából négy egymástól jól elkülönülő rétegből állt: a parasztság, a kisiparosok (kézművesek), a munkásság, és a „nagyok” – nagyiparosok, nagybirtokosok, nemesek.

A vállalkozás szabadsága nyilvánvalóan a „nagyoknak” állt a legmagasabb fokon, hiszen nekik bármilyen területen volt módjuk és pénzük is megvalósítani ötleteiket, őket legfeljebb a kreatív tudás hiánya korlátozta. A parasztság és a kisiparos, kézműves réteg, ugyan jelentős tőke nélkül, de termelőeszközei birtokában, saját világára vonatkozó komplex – ezért kreatívan használható – tudással, a rétegén belül szabadon élhetett a vállalkozás lehetőségével. A városi munkásság pedig, mint társadalmi rétegként történő kialakulása óta mindig is, szinte semmilyen szabadságot nem élvezett az önmegvalósítás terén. A saját termelőeszközök és tőke nélküli, csupán betanított és résztudás birtokában, önállóan megállni képtelen emberi erőforrás társadalmi rétege, minden korszak legkiszolgáltatottabb és legkönnyebben manipulálható csoportja. Nem véltetlen, hogy a kommunizmus társadalmi bölcsőjeként is ők szolgáltak, miként ma is a legkönnyebben rángatható, megtéveszthető csoport.

A munkásság kivételével minden más társadalmi réteg, saját világán belül, teljes szabadságot élvezett. A korlátot mindig a rétegből történő kilépés, vagy a rétegek együttműködése jelentette. Erre csekély mód nyílt, ha egyáltalán.

A sok évszázadon keresztül élő rendszer a rétegek elkülönítése révén az ugrásszerű emberi, társadalmi fejlődést ugyan nem tette lehetővé, mégis hagyott teret az egyéni kibontakozásnak. Ezt a teret vette el a kommunizmus és a szocializmus, ezt a rendszert rombolta porig, és nem is épített helyette másikat. Az emberi önmegvalósítást gyakorlatilag betiltotta.

Az egyes rétegektől elvette először a termelőeszközöket, a tőkét, a földet, a működési engedélyeket, majd az egyes rétegeket megkeverve egymással az évszázadok óta öröklődő és fejlődő, komplex rétegi tudástól is megfosztotta őket. Megfosztotta az egyéneket az önazonosságuktól. A parasztok jelentős részét városi panelokba költöztette, gyári munkássá tette, a munkásokat, alkalmanként kisiparosokat – az ideológia jegyében – vezetővé nevezte ki, a korábban vezető nagybirtokos, nagyiparos, nemesi réteget pedig a pusztába telepítette paraszti, vagy rabszolgamunkára. Még, ha a vezetővé lett egyszerű emberek becsvágya látszólag kielégítésre is talált, legbelül még ők is érezték, hogy a feladat túlnő képességeiken, a kreatív tudás hiányában pedig a lehetőségekkel sem tudtak mit kezdeni. Az egyes rétegek megkeverése a teljes meghasonuláson túl a kreativitás elhalásával is járt. Fizikailag, lelkileg, szellemileg is megtaposták az egész társadalmat.

A kommunizmus, majd szocializmus a vállalkozás szabadságát, és ezzel az emberi kiteljesedés lehetőségét fizikai megfélemlítéssel, korlátozó szabályokkal és tudatilag is teljesen megsemmisítette. Sokkal inkább vezethetett ez az ’56-os eseményekhez, mintsem a gazdasági ellehetetlenítés.

A gazdasági hanyatlás kétségtelenül óriási volt 1949 és 1953 között. Az a gazdaságpolitika, mely nem vett tudomást az ország földrajzi és társadalmi adottságairól, a fizikai és biológiai axiómákról, megtette hatását. A nehézipar abnormális túlsúlyának erőltetése egy agrár országban, a termelőeszközök és földek, jószágok elvétele, a termelés szövetkezetekbe erőltetése, az egyéni teljesítménymotiváció megszüntetése komoly rombolást végzett az államkasszában, és a fejekben is.

Akiknek a kezében egy ország élelmezése, ott azok képviselik a hatalmat, ők uralkodnak. A független, önálló, ideológiáktól mentes parasztság mindig is a legnagyobb garancia volt Magyarország, de a Szent Korona Országának függetlenségére is. Ezért a parasztok megtörése létkérdés volt a hatalom számára. A magyar parasztok nyakasságát bizonyítja, hogy a kolhozosítást, amit minden kommunizmus által leigázott országban végigerőltettek, Magyarországon még Rákosinak nem sikerült megvalósítania. Persze, a pusztítás óriási volt.

Jól érzékelteti, hogy míg a két háború közötti megcsonkított anyaország búzatermése is fél Európát élelmezte, addig 1951-ben már itthon is csak jegyre járt a kenyér. A szovjet hatalomnak rá kellett jönnie, hogy az egyébként mellékes társadalmi szintű éhezés mellett nekik sem maradt semmi lefölözhető haszon, a gazdaság gyakorlatilag halott volt, így a gazdaságpolitikán valamit változtatni kellett.

A „Húzd meg!” után az „Ereszd meg!” arca Nagy Imre lett. Bár a jóléttől igen messze volt az ország, de abban a helyzetben hatalmasnak számító könnyítéseket vezetett be: a háztáji termelés engedélyezése, termelőeszközök visszaadása, a munkásoknak a normák csökkentése, a kulák listák megszüntetése, politikai foglyok szabadon eresztése, és még számos intézkedés hozta meg az érezhető életszínvonal javulást.

Ez is csak azt bizonyítja, hogy a szabadságharc kitörésének indokát messze nem a gazdasági elnyomásban kell keresni. A fizikai létezés feltételei ekkor biztosítottak voltak, ha nem is volt jólét. De, miként a magyarságnak, és az Embernek általában, a lelki, szellemi, tudati tényezők sokkal meghatározóbbak, mint a fizikaiak. Mert ezek vezettek ’56 őszéhez. Az éveken át tartó megalázó elállatiasítás miatt mentek tömegek az utcára, és kezükbe fegyvert kapva harcoltak és kockáztatták életüket. Az emberi kiteljesedés szabadságát akarták kivívni, visszaszerezni.

A forradalom sokat hangoztatott pontjai alig-alig tükrözik ezt. Csak akkor érti meg az ember a valódi okokat, ha a sok meghallgatott, elolvasott egyéni valóságokban keresi a közös pontokat, a közös motivációt. Mert a sok különböző sérelem, a rendszerrel kapcsolatos politikai, gazdasági kifogások mellett ez az érzés az egyetlen, amiről kivétel nélkül mindenki beszámolt.

De, érdemes a nevesített követelések közül is megnézni párat, mit jelenthettek, és mivé lettek mára a szabadságharc szavakba öntött eszményei.

Itt van rögtön a munkás létminimum bevezetése. A rendszerváltás után közel 25 éven keresztül létezett a létminimum intézménye: időszakonként kiszámolták, hogy mennyibe is kerül havonta az, hogy valaki az állati léthez képest eggyel jobban, tehát az emberi minimum szintjén létezzen. Majd, ezt az összeget leírták egy papírra, a neki fenntartott rubrikába. Ettől azonban ez az összeg és az intézmény semmire nem volt hatással. Még a minimálbér meghatározását sem igazították hozzá az egymást követő kormányok, nemhogy a szociális rendszert! Tehát, valójában nem volt több pusztába kiáltott szónál, tartalmában nem létezett, megvalósítása nem sikerült. Mára leírt sorként sem létezik.

Vagy, itt van az új gazdaságpolitika kikövetelése.

A kommunizmus és szocializmus gazdasági ideológiája, hatása tekintetében, gyakorlatilag az emberek igavonó jószággá alacsonyítását jelentette. Működésében megvalósította a gazda-haszonállat viszonyt, ahol utóbbinak csak annyi jár, amennyi a munkaképességhez szükséges. Ennél többet hagyni neki pazarlás, hisz az már a gazda haszna.

A hiánygazdaság, tervgazdálkodás, puritán panelépületek és a rendszert fenntartó, feketén beáramló nyugati tőke időszakából a ’80-as éveket kicsit jobban meg kell nézni. Ez volt az átvezető időszak, amely a harminc évnyi szocializmuson keresztüli rablást követő kapitalista rablás évtizedeit volt hivatott megalapozni és előkészíteni. Csak két fontos dolgot emelnék ki: a GMK-zást, és a nyugati termékekkel történő seftelést. E kettőnek sokkal nagyobb szerepe volt annál, mint amit akár ma is tulajdonítana neki, nosztalgikus emlékezésben.

A GMK-zás nem a vállalkozásnak adott teret, hiszen a gyár saját eszközeivel dolgozhatott, lényegében ugyanazt állította elő, mint munkaidejében. Ez a rendszer arra volt jó, hogy elkezdjék kinevelni azokat, akik egy kicsivel több pénzért, jólétért halálra is dolgozzák magukat. Több pénzt visznek haza, ám abból emberileg jobban élni már úgysem marad idejük és erejük. Ellenben, az anyagi javak megszerzésével motiválhatók, és így jóval több értéket állítanak elő – gazdáiknak. A GMK-zással létrehozták a versenylovak rétegének kiválasztási mechanizmusát… A seftelés pedig nem másra volt jó, mint a választékra kiéhezett társadalom beetetésére. Annak a bizonyos közgazdasági keresleti görbének a jóval magasabbra emelésére. Egy kis nyugati csoki, cigaretta, műszaki cikkek, Barbie baba… mindenből csak egy kicsi, hogy a társadalom alapjaiban szomjazza a fogyasztási javakat, hogy kitermelődjön a státusz-szimbólum érzés. Erre a felturbózott vágyra és a készen álló versenyló rétegre engedték rá a rendszerváltáskor a nyugati tőkét, a „multikat”.

Nézzük meg, mára mivé változott a gazdaság? Az új gazdaságpolitika (és társadalompolitika), mely felszíni szabályaiban pont az ellenkezője a kommunizmusnak és szocializmusnak, hiszen „privatizmus”, individualizmus, kapitalizmus… társadalmi hatásában mennyire különbözik? Vajon áll-e még a mentalitás, mely a társadalom tagjaihoz, mint haszonállatokhoz viszonyul? Vajon a megtermelt értékből most többet hagynak-e az embereknek annál, mint ami az ő szintjükön a munkaképességükhöz feltétlen muszáj? Ugye, hogy nem…! A különböző lakossági hitelek révén pedig évtizedekre biztosították, hogy a „muszáj megélhetésen” felül minden értéket joguk legyen elvenni az emberektől. Csupán annyiban módosult a rendszer, hogy az igavonó lovak közül kinevelték a versenylovakat. Mivel ők más módon szolgálják a gazdákat, és egységre vetítve több hasznot hajtanak, ehhez más ellátásra van szükségük, amit egy kicsit jobb abrak és szebb istálló jelent, de még az igavonóknál is szorosabb szabadság-korlátok. A létértelmet tekintve azonban az ő helyzetük is változatlan maradt. Mint isteni teremtményeknek a nekik szánt létformától, életérzéstől, szabadságtól pont olyan messze vannak, mint igavonó társaik. Ez az, amit egyik jószágcsoport sem ismer fel. A gazda pedig mit sem törődik a haszonállatok gondolataival, érzéseivel, ő csak használja a jószágokat, igavonó vagy versenyló, egyre megy.

A mostani gazdaságpolitika, lényegét tekintve, pont ugyanaz, mint a szocializmus negyven évében. Csak, átestünk a ló másik oldalára, és most ott kapaszkodunk kínlódva. Illetve, valóban van egy jelentős eltérés társadalmi szinten, hiszen mára a kinevelt versenylovak mérhetetlenül lenézik az igavonókat.

Mivel előadásom fő motívuma a vállalkozás szabadsága, így térjünk ki arra is, a gazdaságon belül hol tart ma az emberi kiteljesedés és önmegvalósítás szabadsága a kommunista és szocialista, de akár az azt megelőző évszázadokhoz képest.

Látszólag, a lehetőségek határtalan szabadsága jött el!

A felszín alatt azonban, állítólag a mi biztonságunk érdekében, olyan gigantikus jogszabályi labirintust találunk, a hozzá tartozó hatóságokkal, bírságokkal és bíróságokkal, amelyben még azok sem tudnak kiigazodni, akik ezt éveken keresztül tanulták, és ez a munkájuk. Az egyszeri vállalkozni vágyó embernek, akinek csupán van egy jó ötlete, amit meg tudna valósítani, először is hivatalnokká kell válnia, fel kell építenie egy intézményrendszer, és neki kell állnia, hogy működtesse. Még azelőtt, hogy a valódi vállalkozáshoz, vagyis az ötlete megvalósításához hozzáfogna. Tévesen ezt a hivatalnok létet, a jogrendszernek nevezett szabály labirintusban történő bolyongást, a sikeres hivatali ügyintézői tevékenységet nevezik annak, hogy valaki nekilát megvalósítani álmait, vállalkozik. Pedig, ugye milyen mérhetetlenül messze van ez attól?! Ráadásul, még ekkor sem lehet biztos benne, hogy nem bújt meg valahol még egy jogszabály észrevétlen, aminek figyelmen kívül hagyása miatt nem csak a vállalkozását, de akár a korábban felépített egzisztenciáját is elveszítheti.

Ez lenne a vállalkozás szabadsága? Mivel ebben az országban sok millió olyan ember van, akinek élete során többször is támad jó ötlete, azonban személyisége alkalmatlan arra, hogy hivatalnokká váljon, mást felbérelni rá pedig, ezen a szinten, nincs még forrása, így sok millió jó ötlet csupán egy szép álomként, vagy egy vacsorabeszélgetés témájaként hal el. És hiányzik a szomszéd családok, vagy az egész település, vagy az ország, országok, a világ számára. És hiányzik a nemzetgazdaság számára is. Minden meg nem valósult ötlet hiányzik valakiknek, a világnak, és, igen, még a GDP-nek is!

A jogrendszer abszurd kuplerája miatt nem valósulhat meg annak eredeti célja sem, hogy a mindenkire vonatkozó, egyértelmű szabályok alapján igazságot lehessen szolgáltatni egyet nem értés esetén. A bíróságok hosszú évek alatt hoznak elképesztő, a társadalmi megítélés alapján teljesen igazságtalan és erkölcstelen döntéseket. Vagyis, a mi biztonságunk érdekében megfojtanak minket a jogszabályok, nem halad az ország előre, de a biztonságunk valójában mégsem valósul meg, a társadalmilag elfogadott igazságnak szinte sosem lehet érvényt szerezni. Csak gondoljunk bele! Élelmiszerbiztonság? Adatbiztonság? Fogyasztóvédelem? Sorolhatnánk. Ezek valós biztonságot, garanciát nyújtanak az egyén számára? Vagy, inkább csak arra jók, hogy az ötletek elé olyan korlátokat tegyenek, amik miatt azok soha nem válhatnak valóra?

A valódi, belső önmegvalósítás lehetőségét óriási erők korlátozzák ma is, csak más minőségben, más megjelenési formában. Bizonyos szempontból még aljasabb is: az emberek nagy részében kisebbségi komplexusokat is gyárt a rendszer, hiszen a robotmunkán túlmutató nagyobb dolgokra való alkalmatlanságukat vélik felfedezni abban, hogy nem tudják életre hívni a fejükben részleteiben kimunkált és tervekbe öntött ötleteiket. A valódi alkotás helyett úgy élik le életüket, hogy minimális hozzáadott értéket előállítva, alacsony bérekért végzik a betanított munkát, legyen az akár szellemi, akár fizikai.

Egy szerény kisebbségben persze vannak olyan képességű emberek, akiknek sikerül egyszerre alkotni és hivatalnokoskodni, és így, hébe-hóba, valósulnak meg ötletek, néha még kifejezetten újszerűek is. Ezek az emberek ezzel a képességkombinációval emelkednek versenylovakká…a szűrő remekül működik. A rendszer megújítva, mégis maga változatlanságában, tökéletesen funkcionál.

A világnak a második világháború után kommunizmus és kapitalizmus szerinti kettészakítottsága meglátásom szerint nem mást szolgált, mint felmérni, melyik rendszerrel lehet hatékonyabban kizsigerelni az embereket. Negyven év alatt kiderült, hogy a kommunizmus nem ösztönzi az embereket a termelésre, ezért a világnak ezen a táján is bevezették a piaci versenyt, a kapitalizmus – vagy nevezzük bárminek. De a cél, és éppen azért az emberek szintjén a hatása pont ugyanaz. Csak a díszlet, a jelmezek változtak.

És, muszáj kitérnem még egy pontra az ’56-os nevesített követelések közül. Azért, mert fiatalként sokáig egyszerűen nem értettem, miként fordulhatott elő, hogy az életüket is kockára tevő tömegek ilyet kérjenek!

Ez pedig az, hogy Nagy Imrét akarták miniszterelnöknek. Azt a Nagy Imrét, aki ugyanúgy aktívan részt vett a kommunizmus építésében, működtetésében, a rémidőszak résztvevőjeként. Akit szintén az ország nyakán ülő, a magyarság által elüldözni vágyott szovjet vezetés emelt miniszterelnökké, hogy alapvetően ugyanazt képviselve, de kicsit lazítva a gyeplőn, mégiscsak megvalósítsa már addig is sok millió ember halálát követelő ideológiájukat.

Számomra ez sokáig azt jelentette, hogy a tizenkilenc helyett az egy híján húszat akarták a szabadságharcosok. Nem értettem, abban a helyzetben miért fogadták el, hogy csak a rosszak közül választhatnak, miért elégedtek meg a kisebb zsarnok lehetőségével. Miért nem egy saját, valódban nemzeti, szabadgondolkodású értelmiségit, politikust követeltek miniszterelnöknek?

Az elmúlt években több baloldali értékrendű, sőt, a szocializmus mellett a mai napig hitet tevő emberrel beszélgettem erről. Rá kellett jönnöm, hogy ’56 szabadságharcos tömegei valóban hittek abban, hogy lehet a kommunizmust jól csinálni. Mert akkor még, a korábbi évszázados értékrend és lelki tudás miatt egyértelmű volt a kollektív, közösségi tudat léte. Ezeknek a tömegeknek – ha szavak szintjén nem is tudták megfogalmazni, de – természetes volt, hogy az egységtudat nem csak lelki életben, de a politikában, a gazdaságban is megvalósítható. Ebben hittek. Mert számukra nem volt kérdés, hogy az egyének szintjén létezik-e olyan: elég. Magukból indultak ki, és úgy gondolták, mások számára is egyértelmű, hogy amit ez egyéni “elég” felett birtokol valaki, azt oda lehet adni a gyengébbeknek, vagy a közösségi érdekek megvalósítására.

Itt követtek el egy óriási hibát. Nem vették figyelembe, vagy talán nem volt addig módjuk megtapasztalni, hogy a társadalomnak mindig volt, ma is van, és az emberiség tudati fejletlenségéből adódóan egy jó darabig még lesz is egy pár százalékos része, akiknek sosem elég. Ezek a tömegek “elég”-e feletti részt maguknak lopják, harácsolják össze, ebből építik ki mások feletti hatalmukat, hogy végül ők szabják meg a többségnek, mennyi kell, hogy elég legyen számukra. Beteges anyagiasságuk, a vagyonukon keresztüli önmeghatározásuk és valódi, megélt istenhit nélküliségük révén ők váltak, és ameddig működésüket nem vesszük figyelembe, addig a jövőben is ők válnak mindig a gazdává, aki a minimum létfeltétel feletti részre igényt tart… mindegy, hogy kapitalizmus, vagy kommunizmus, vagy találunk neki további neveket.

Ugyanakkor, pont ez az 1956-ban is megnyilvánult közösségi értékrend, a szinte naivságnak nevezhető bizalom adja ma is a reményt. Nem másban gyökeredzik ez, mint a Kárpát-medencei emberi közösség óriási önszabályozó és önfegyelmi képességében. Ez teszi alkalmassá arra, hogy az egyéni önmegvalósítás kapcsán, az egyének szintjén ható kérdésekben saját maga dönthessen, kit mennyire tart értékesnek, és ennek megfelelően megbecsül és felemel, vagy ha a közösség kárára akarta megvalósítani és kiteljesíteni önmagát, akkor a mélybe taszítson és a közösségi jóból kirekesszen. Mert az emberiség történetében mindig is ez volt a legnagyobb erkölcsi szabályozó erő.

Az emberi mindennapokat érintő jogrendi, sőt, a három hatalmi ágon is végigvezetendő egyszerűsítés persze összefüggéseiben nem kis feladat, és szép kihívás lenne a jogtudósok hadának. De ez az irány egyszerre adna teret a sok millió apró önmegvalósító és közösségi jót szolgáló gondolatnak, és adná vissza a közösségek önszabályozó funkcióját, a kis léptékű vállalkozások feletti közösségi kontrollt.

Ennek társadalmi, és származékos gazdasági hatása felbecsülhetetlen lenne, és talán az egyetlen valós kiút a jelenlegi zsákutcából. Amikor az emberi kiteljesedés szabadsága és a “másoknak nem ártás” elve egyszerre, együtt érvényesül, akkor lehet elmondani, hogy 1956 szabadságharcának emberi eszménye megvalósult.

Bertha Szilvia – elnök